RÓLAM

Gyerekként én voltam a legrosszabb, a nevelhetetlen, a szófogadatlan, a viselhetetlen. Kamaszként én akartam a világ legboldogabb embere lenni. Azt is akartam, hogy az életemnek értelme legyen. Tudni akartam a választ az olyan kérdésekre,hogy „Ki vagyok én?” „Miért élek?” „ Mi a dolgom a világban?” „ Tudok-e változtatni rajta?”  A válaszokat tudni véltem, nem voltam senki véleményére kíváncsi. Szabad akartam lenni, azt tenni, odamenni, ahová én akarokÍgy aztán, én voltam a leghangosabb, a legvagányabb, én lázadtam a legerőteljesebben, én utaztam, én buliztam a legtöbbet, én tanultam, én dolgoztam a legjobban, a tutit is én mondtam meg mindig. Én változtattam a legészrevehetőbben a világon. A legmerészebb is én voltam.


Mindenki azt gondolta én vagyok a legboldogabb. S ezt én élveztem a legtovább.
​Aztán történt valami. Rájöttem, a boldogságom a körülményeimtől függ.


A körülményeimet pedig egyre nehezebb volt a kívánt boldogság szintnek megfelelően tartani. Belefáradtam, hogy úgy csináljak mintha... De ha nem mintha, akkor...? Elkezdtem keresni  az élet(em) értelmét, igazságát, célját. Sokfelé próbálkoztam, sokféle emberrel hozott össze a sorsom. Mindenki tudta, hogy mit kéne csinálnom. Sokukkal egyet is értettem mert a  belső világom egy-egy részét fedeztem fel velük. Azt viszont senki sem tudta  megmondani, hogy az „ ezt kellene tenned”-hez  kitől, honnan kapok erőt. Erre magam jöttem rá. Hogy hol tartok ?- kérdezheted. Most azt gondolom, azt élem meg, hogy a szabadság nekem azt jelenti, hogy megmerem tenni azt, amiről tudom, hogy meg kell tennem. Nem futok el, nem menekülök, ha mégis ez történik, mert nagyon nehéz vagy nagyon fáj, csak addig futok, amíg megmarad a lehetőségem a visszafordulásra.


Pusztai Erika
tanár,  logoterápiai tanácsadó és személyiségfejlesztő